Az alcím, ami már nem fért ki, illetve nem lett volna elegáns odabiggyeszteni, valami olyasmi lenne, hogy: Hogyan viszonyulunk a mentálisan betegekhez, és ez miért bántja a kis lelkemet?
"Ez nem normális", "Ne foglalkozz vele, betegagyú", "Megőrültél?" - Azt hiszem, mindenki hallotta/használta már ezeket az igen divatos frázisokat dühében, vagy éppen komolyan is embertársaira értve. Hiszen ha azt mondjuk magunkban, az illető személy nem normális, igazunk van, nyertünk, és bármit mond, azzal csak beteg elméjéről szőtt tézisünket támasztja alá. Úgy gondolom, mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy eldöntse magában, kinek a gondolkodásmódjával ért egyet, kiével nem, illetve kiről feltételezi a közvetlen környezetében, hogy orvosi segítségre lenne szüksége. A mentális betegségek spektruma igen szerteágazó, az emberi személyiség is rendkívül sokszínű, konfliktusaink pedig olyan egyediek, mint egy-egy hópehely. Mind tapasztaltuk már, milyen megnyugtató érzés egy minket idegesítő emberről kimondani, hogy őrült, nem normális, esetleg társaink egyetértését is élvezni ezzel kapcsolatban. Innentől fogva figyelmen kívül hagyjuk, komikus figurává válik a szemünkben.
Talán nem túlzok, ha azt mondom, ez az önátverés egyik leggyakoribb formája, ugyanis egy ilyen megállapítás után kétféle lehetőség áll fenn, és egyikre sem a hanyagolás a helyes megoldás.
Az első, és gyakoribb, lehetőség, hogy céltáblánk remek mentális egészségnek örvend. Nem véletlenül tartom ezt önátverésnek, hiszen csak pillanatnyi diadalt szerzünk magunknak, személyünket egy másik személy fölé rendeljük, hiszen mi "normálisak" vagyunk, amíg... Hát, szerencsétlenben maga az ördög bujkál. Na de miért jó ezt hinni, ha nem igaz? Nem értelmesebb módja egy probléma megoldásának, ha nem azzal foglalatoskodunk, hogy magunkat a másik fölé helyezzük, ezzel minél jobban eltorzítva a saját látószögünket, hanem megpróbáljuk például egy külső szemlélőként, logikusan értelmezni a helyzetet?
A második lehetőség, és ez már nem alfaja az "önátverés" kategóriának: ha az illetőnk valóban mentális problémákkal küzd. A legnagyobb problémát abban látom, hogy egy sok-sok évezredes berögződésnek "hála", az elmebetegségre nem úgy tekintünk, mint bármilyen más egészségügyi problémára. Ha valaki elkezd fulladozni az utcán, eszünkbe sem jutna otthagyni, ellenben ha bárkit saját magával látunk beszélgetni, jóízűt nevetünk rajta; megint normálisabbak vagyunk valakinél, ünnepeljünk. Milyen nyomorult világ lenne az, ahol mindenki jót röhög a fulladozó asztmáson? Pedig a kettő nem különbözik annyira: az egyiknek a tüdeje, a másiknak az agya beteg. Szerv-szerv. Betegség-betegség. Nem szabadna különbséget tenni köztük.
Ha találkozunk valakivel, akinek orvosi segítségre lenne szüksége, finoman, de határozottan próbáljuk meg terelgetni efelé, konzultáljunk egy pszichológussal, érdeklődjünk, hogy lehetne segíteni rajta! Lehet, hogy demagóg szöveg, és nem az az ember legnagyobb problémája, hogy holmi nemnormálisok után szaladgáljon, de egy magában beszélő ember felér egy nyílt sebbel mászkálóval. Ha pedig nem ismerjük, legalább annyival próbálkozzunk meg, hogy nem nevetünk rajta. Csak tudomásul vesszük, és együttérzünk vele, ahogyan nem bámuljuk meg a tolószékest, a félszeműt, vagy az arcán súlyos égési sérülés nyomát viselőt a metrón.
A normális-nem normális különbségtétel, és az ezzel együtt járó érzelmek megint arra a társadalmi beidegződésre engednek következtetni, miszerint a mentális problémákkal küzdők nem teljes értékű emberek. Aki nem normális, azt lenézzük. Nem egy egyszerű betegként kezeljük, ahogyan azt kellene, hanem félemberként, aki közelebb áll az állatokhoz, mint hozzánk. Aki nem normális, azzal hajlamosabbak vagyunk durván viselkedni, pellengérre állítani, lenézni, leköpni. Millióan kampányolnak a fiatalok, idősek, mozgássérültek, kisebbségiek jogaiért, akik talán ugyanezeket sorolnák föl, miközben szégyenkeznek elmebeteg rokonaik miatt, és kinevetik a magában beszélő férfit az utcán. Úgy gondolom, hogy bármilyen társadalmi réteg jogaiért kiállni hálás feladat. Minden ember ember. Minden embernek vannak érzései, még a szociopatáknak is. A betegségéről csak nagyon kevés ember tehet bármilyen mértékben is. Akit elmebetegnek minősítünk, és pszichiátriai gondozás alatt áll, valószínűleg nem azért kerül oda, mert minden vágya az volt. A beteg elmének is van létjogosultsága, érzései, gondolatvilága, és nekünk arra kell törekednünk, hogy meggyógyítsuk. És hiszem, hogy erre sokkal több alternatívánk lesz, mint jelenleg. A jövőt az agykutatás felvirágoztatásában látom.
Fontos, hogy minél több emberen segítsünk, lehetőleg minél hamarabb!
