Agykatlan

Kétségtelenül bearanyozta a napomat a hír, hogy az agykutatás 12 milliárd forintnyi támogatást kapott az államtól. Minden politizálástól, és jobbhelyreisrakhattákvolnaapénzünkettől eltekintve ezt mindenképp egy pozitív dolognak tartok. Arról már ne is beszéljünk, hogy mi van, ha tényleg felfedezünk valamit? Mondjuk egy-két humánusabb gyógyszeres kezelést?

Az alcím, ami már nem fért ki, illetve nem lett volna elegáns odabiggyeszteni, valami olyasmi lenne, hogy: Hogyan viszonyulunk a mentálisan betegekhez, és ez miért bántja a kis lelkemet?

"Ez nem normális", "Ne foglalkozz vele, betegagyú", "Megőrültél?" - Azt hiszem, mindenki hallotta/használta már ezeket az igen divatos frázisokat dühében, vagy éppen komolyan is embertársaira értve. Hiszen ha azt mondjuk magunkban, az illető személy nem normális, igazunk van, nyertünk, és bármit mond, azzal csak beteg elméjéről szőtt tézisünket támasztja alá. Úgy gondolom, mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy eldöntse magában, kinek a gondolkodásmódjával ért egyet, kiével nem, illetve kiről feltételezi a közvetlen környezetében, hogy orvosi segítségre lenne szüksége. A mentális betegségek spektruma igen szerteágazó, az emberi személyiség is rendkívül sokszínű, konfliktusaink pedig olyan egyediek, mint egy-egy hópehely. Mind tapasztaltuk már, milyen megnyugtató érzés egy minket idegesítő emberről kimondani, hogy őrült, nem normális, esetleg társaink egyetértését is élvezni ezzel kapcsolatban. Innentől fogva figyelmen kívül hagyjuk, komikus figurává válik a szemünkben.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, ez az önátverés egyik leggyakoribb formája, ugyanis egy ilyen megállapítás után kétféle lehetőség áll fenn, és egyikre sem a hanyagolás a helyes megoldás.

Az első, és gyakoribb, lehetőség, hogy céltáblánk remek mentális egészségnek örvend. Nem véletlenül tartom ezt önátverésnek, hiszen csak pillanatnyi diadalt szerzünk magunknak, személyünket egy másik személy fölé rendeljük, hiszen mi "normálisak" vagyunk, amíg... Hát, szerencsétlenben maga az ördög bujkál. Na de miért jó ezt hinni, ha nem igaz? Nem értelmesebb módja egy probléma megoldásának, ha nem azzal foglalatoskodunk, hogy magunkat a másik fölé helyezzük, ezzel minél jobban eltorzítva a saját látószögünket, hanem megpróbáljuk például egy külső szemlélőként, logikusan értelmezni a helyzetet?

A második lehetőség, és ez már nem alfaja az "önátverés" kategóriának: ha az illetőnk valóban mentális problémákkal küzd. A legnagyobb problémát abban látom, hogy egy sok-sok évezredes berögződésnek "hála", az elmebetegségre nem úgy tekintünk, mint bármilyen más egészségügyi problémára. Ha valaki elkezd fulladozni az utcán, eszünkbe sem jutna otthagyni, ellenben ha bárkit saját magával látunk beszélgetni, jóízűt nevetünk rajta; megint normálisabbak vagyunk valakinél, ünnepeljünk. Milyen nyomorult világ lenne az, ahol mindenki jót röhög a fulladozó asztmáson? Pedig a kettő nem különbözik annyira: az egyiknek a tüdeje, a másiknak az agya beteg. Szerv-szerv. Betegség-betegség. Nem szabadna különbséget tenni köztük.
Ha találkozunk valakivel, akinek orvosi segítségre lenne szüksége, finoman, de határozottan próbáljuk meg terelgetni efelé, konzultáljunk egy pszichológussal, érdeklődjünk, hogy lehetne segíteni rajta! Lehet, hogy demagóg szöveg, és nem az az ember legnagyobb problémája, hogy holmi nemnormálisok után szaladgáljon, de egy magában beszélő ember felér egy nyílt sebbel mászkálóval. Ha pedig nem ismerjük, legalább annyival próbálkozzunk meg, hogy nem nevetünk rajta. Csak tudomásul vesszük, és együttérzünk vele, ahogyan nem bámuljuk meg a tolószékest, a félszeműt, vagy az arcán súlyos égési sérülés nyomát viselőt a metrón.

A normális-nem normális különbségtétel, és az ezzel együtt járó érzelmek megint arra a társadalmi beidegződésre engednek következtetni, miszerint a mentális problémákkal küzdők nem teljes értékű emberek. Aki nem normális, azt lenézzük. Nem egy egyszerű betegként kezeljük, ahogyan azt kellene, hanem félemberként, aki közelebb áll az állatokhoz, mint hozzánk. Aki nem normális, azzal hajlamosabbak vagyunk durván viselkedni, pellengérre állítani, lenézni, leköpni. Millióan kampányolnak a fiatalok, idősek, mozgássérültek, kisebbségiek jogaiért, akik talán ugyanezeket sorolnák föl, miközben szégyenkeznek elmebeteg rokonaik miatt, és kinevetik a magában beszélő férfit az utcán. Úgy gondolom, hogy bármilyen társadalmi réteg jogaiért kiállni hálás feladat. Minden ember ember. Minden embernek vannak érzései, még a szociopatáknak is. A betegségéről csak nagyon kevés ember tehet bármilyen mértékben is. Akit elmebetegnek minősítünk, és pszichiátriai gondozás alatt áll, valószínűleg nem azért kerül oda, mert minden vágya az volt. A beteg elmének is van létjogosultsága, érzései, gondolatvilága, és nekünk arra kell törekednünk, hogy meggyógyítsuk. És hiszem, hogy erre sokkal több alternatívánk lesz, mint jelenleg. A jövőt az agykutatás felvirágoztatásában látom.

Fontos, hogy minél több emberen segítsünk, lehetőleg minél hamarabb!

A Broca- és Werincke-területről szóló cikkben már említés esett a homloklebenyről, de akkor menjünk bele részletesen is az egy lebenyeinek taglalásába.

A lebenyek latin neve "lobus", memorizálására ezt az ártatlan képet szerkesztettem:

Első, és egyik kiemelt helyen szereplő agylebenyünk a homloklebeny. (latin neve lobus frontalis)

Funkciója szerint a homloklebeny felelős a személyiségért, a beszédért, és a mozgás megtervezéséért, illetve kivitelezéséért. Homloklebeny nélkül eláshatjuk magunkat.

A falcsonti lebeny (lobus parietalis - Nekem olyasmi szavak jutnak róla eszembe, mint para, az angol parent, vagy rögtön az első asszociációm, a "parittyális") felelős elsődlegesen az érzékelésért, a hallóközpont azonban a halántéklebenyben található (lobus temporalis - idő, tempera, stb.) a memóriaközponttal egyetemben.

Itt megemlíteném a hippocampust, talán az agy egyik legismertebb része, a hosszútávú memória központja. Tudományos filmekben imádnak hivatkozni rá.

Utolsó lebenyünk a nyakszirti lebeny (lobus occipitalis). Itt található a látás központja.

Itt az ideje, hogy egy kicsit szórakoztatóbb legyen a blog, éppen ezért megindult a pszicho-rovat, ami önsegítés helyett jó kis mentális zavarokról, vagy éppen aprócska, érdekes pszichológiai jelenségekről fog szólni. Mostani esetünk leginkább az utóbbi kategóriába tartozik.

Még mielőtt belevágnánk a limerenciáról (Nem, nem egy személynév, ez a jelenség neve) való elmélkedésbe, bevezetésképpen nézzük meg ezt az életszerű képregényt (amit jómagam alkottam az áldott programmal, a Painttel)

Történetünk szerint tehát Petike (a gyerek a félbevágott csillaggal a fején) meglát egy teljesen ismeretlen csajt az utcán, és miért ne?-alapon rögtön a lelki társát látja benne. Ez talán a limerenciának egy túlzott változata, de körülbelül maga a jelenség ezt takarja.

A limerenciát leginkább mint "megszállott szerelmet", vagy "rajongásszerű szerelmet" definiálják. Az érzést tápláló egyén rendszerint közel sem ápol olyan kapcsolatot rajongása tárgyával, mint amilyet szeretne, ennek ellenére szentül meg van győződve róla, hogy a másik ember tökéletes, legalábbis rajongására, csodálatára méltó. Limerens fantáziáiban kapcsolatuk idilli, tökéletes, a valóságban leginkább elérhetetlen.

Aki limerensen rajong, egyfajta erős szexuális vonzalmat érez a másik iránt. Ha két ember limerensen rajong egymásért, az egy erős párkapcsolat alapjául szolgálhat, míg ha a pár csak egyik fele érez limerens rajongást, az könnyen féltékenykedésbe, és az ezáltal született veszekedések állandó sorozatába csaphat át.

Talán ismertebb, és kevésbé ijesztő, szó a limerenciára az angol crush on somebody kifejezés, ami nagyjából annyit tesz magyarul, hogy titokban majd' megveszni valakiért. Ez jelenthet hosszan tartó, vagy rövid idejű rajongást is, bár egy igazi limerens rajongó hosszú évekig, akár élete végéig is táplálhatja érzelmeit. Ez nem zárja ki, hogy időközben mással kezdjen párkapcsolatot.

A limerenciáról a Wikipédián (angol)

Az agy természetéből adódóan érzékeny szerv, ezért szüksége van a külső behatásoktól való fokozott védelemre. Lényegében ezt biztosítják az agyhártyák.

Három agyhártyáról beszélhetünk, haladjunk kívülről befelé!

Legkívül található a keményhártya, szép latin nevén a dura mater. Természetesen a latin nevet érdemes megjegyezni, így szeretnek gyakrabban hivatkozni rá. Két rétegből áll, egy csonthártyából és egy agyhártyából, amik szorosan összenőttek. Ahol mégis különváltak, az nevezzük sinusnak (a szó szintén könnyen megjegyezhető kedvenc szögfüggvényünkről), azaz vénás öbölnek (ez esetben a dura, azaz a dura mater vénás öbléről van szó).

A lágyhártya két részből áll: a pókhálóhártyából, azaz az arachnoidea materből, és a pia materből. Utóbbival már nem is szenvedtek, hogy magyar nevet is találjanak neki, bár azt hiszem, ez is egy kifejezetten könnyen memorizálható szó, leginkább egy félresikerült magyar-latin googlefordítózásra emlékeztet, ahol a kiindulási kifejezés az "piás az anyám" lehetett.

A pókhálóhártya a dura mater és a pia mater között helyezkedik el, tehát ő a mellőzött középső testvér a három közül. A dura matertől egy folyadékkal kitöltött vékony rés, a szubdurális rés választja el, a pia matertől pedig (Mély levegőt!) subarachnoidealális tér választja el, amik bonyolult hangzásuk ellenére csak annyit jelentenek magyarul, hogy a "dura előtti rés", illetve, hogy a "pókhálóhártya előtti tér". Szerencsére a latin nyelv szépségeinek köszönhetően mindkettőből sikerült ijesztően hosszú és bonyolult szót kreálni. Fontos még tudni, hogy a subarachnoidealális teret a liquor cerebrospinalis, azaz az (általam szlengesen gerinclikőrnek hívott) agyi és gerincvelői folyadék tölti ki.

A pia mater a legbelső hártya. Ez lényegében egy erezett hártya, szorosan beborítja az agyat, befedi a gyrusokat és az összes barázdát.

Értelemszerűen tehát az agyhártyák épsége lényegesen hozzájárul az agy egészségéhez, nem véletlen, hogy az agyhártyagyulladás a legtöbb esetben halálos végkimenetellel jár, de még a túlélők sem épülnek fel maradéktalanul.

Agyzúzódás esetén is az agyhártyák sérülnek, ami fokozottan növeli a fertőzések veszélyét.

(A kép a Sulinetről van, ez a legjobb, amit találtam)

Az interneten mindent meg lehet találni. Vagy nem. A legtöbb agyról szóló cikk eredendő természetességgel használja a gyrus szót, amiről az egyszerű földi halandó a népszerű görög gyorsételre asszociál. A gyrus definiálására csak egy magyar nyelvű forrást találtam a Tudományos és Köznyelvi Szavak Magyar Értelmező Szótárában.

A pontos definíció pedig: "Agytekervény. Egy az agyféltekék felszínét kialakító hengeres kiemelkedések közül, melyek mindegyike egy látható felszínes részből és egy elrejtett, a sulcusok oldalát és alját képező részből áll."

Igen, a gyrus valóban agytekervény, a definícióhoz pedig hozzá tartozik a sulcus jelentése is.

A sulcus lényegében egy agyi barázda, mélyebb verzióját fissurisnak nevezzük.
 Utóbbit könnyű megjegyezni, nekem legalábbis a "frizura" szó ugrik be róla. A sulcus szóval viszont biztos, ami biztos, ne vágjunk föl latinos műveltségű ismerőseink előtt, amíg nem jegyeztük meg betűről betűre, ugyanis a nagyon hasonló "stultus" szó latinul együgyűt, idiótát jelent.

A gyrus definíciója a Tudományos és Köznyelvi Szavak Magyar Értelmező Szótárában

A homloklebeny egy igen hasznos része az emberi agynak. Funkcióihoz tartozik a gondolkozás, beszéd, érzelmek,  a problémamegoldás készsége és a személyiség kontrollálása is. Éppen ezért nem kifejezetten kellemes, ha megsérül.

Ilyen esetekkel foglalkozott Paul Broca, egészen pontosan egy konkrét fajtára, az afáziára specializálódott. Jellegzetes páciensei egy-egy baleset után szinte teljesen elvesztették beszédkészségüket. Broca felismerte, hogy a sérülés egy bizonyos területet érint, amit a tiszteletére róla neveztek el.

A Broca területről a Wikipédián

Wernicke olyan eseteket vizsgált, ahol a páciensek ugyan képesek voltak a beszédre, de beszédük értelmetlen, tárgyakat megnevezni, és a beszédet értelmezni képtelenek voltak. A Wernicke által vizsgáltak az úgynevezett diszkonnekciós afázia betegségében szenvedtek, az agy beszédértésért felelős területét pedig kreatívan Wernicke-területnek nevezték el.

Az afáziáról az Egészségtükör.hu-n

Az idegrendszert neurológiai értelemben két rész alkotja: a környéki (perifériás) és a központi (centrális) idegrendszer.

A központi idegrendszer részei az agy és a gerincvelő. A külső behatásoktól az agyhártyák védik.

Környéki idegrendszernek nevezzük a testet behálózó idegeket és dúcokat.A dúcok idegsejt csoportok, amelyek minden szerv közelében, illetve a gerincoszlop mindkét oldalán megtalálhatóak.

Az idegrendszerről a Wikipédián

Részletes cikk az idegrendszer felépítéséről az Egészségcentrum.hu-n